Az elsõ képek

"Lelkem, tebenned mérem az idõt; ne ellenkezz velem, hogyan lehetséges ez; ne vezessen félre benyomásaid tömege. ...De a lélekben mégis benn van a múlt emléke. S ki tagadhatja, hogy a jelen tartamnélküli, mert a pillanattal tovatûnik? De tart a lélek figyelme, amelyen keresztül tovatûnik az, ami eljövendõ volt. Tehát nem a jövõ hosszú, ami nincsen, hanem a hosszú jövõ a jövõ hosszú várása. A múlt sem hosszú, mert már nincs, hanem a hosszú múlt a múlt hosszúra nyúló emléke." (Szent Ágoston: Conf. XI. 27,36; 28,37.)

     A Bartók 32 Galéria kiállítóterme valaha csengõs mozi volt, ennek megfelelõ a tér formája: hosszúkás, kissé szabálytalan négyszög alakú. A terem rövid oldalán léphetünk be. E hosszúkás tér bejárattal szemközti, rövid falán helyezte el Beöthy Balázs túlnyomórészt fekete-fehér 'elsõ képeit'. A megvilágítással fokozva a tér alagútszerûségét, a képek magukhoz vonzzák a kíváncsi belépõt; át kell gyalogolni az egész üres téren, hogy 'magát a kiállítást' szemügyre vehessük. S mikor már a kellõ távolságra értünk - a képeket szemügyre veendõ — nem jutottunk el a végponthoz; egy résnyire nyitott ajtó fogad. Nem zárul le a tér a határoló fallal. Igaz, az ajtón csak beleshetünk, nem léphetünk be, s az ajtó mögött egy televízió áll.

A kiállított xerox-munkák azoknak a képeknek átalakításai, amelyekkel Beöthy Balázs elõször találkozott gyermekkorában. E képek a mûvészi, a hétköznapi és a szakrális világ határmezsgyéjén helyezkednek el. (Van itt Torinói lepel, egy sor portré, erdõ; van fénykép, olajfestmény, rajz és porcelán dombormû; ismeretlen alkotó mûve, Beöthy Balázs apjának festménye és Székely Bertalan kép is.) Arról a fegyelmezett, polgári környezetrõl adnának képet, amelybe Beöthy Balázs gyerekként belecsöppent, csakhogy oly erõs a transzformáció, hogy az otthon falán függõ képek (környezetükbõl való kiemelésük folytán is) másfajta értelmet nyernek; az eredeti képek önmagukban ellényegtelenednek. Eredetiségük eltûnik, hiszen sokszorosító eljárásokon esnek keresztül. Elõször is elvesztik színüket, méretüket, anyagukat (Sulyok Miklós készít róluk fekete-fehér fotókat — ezáltal más is bevonódik, oda a családi meghittség, a magántulajdon szentsége is), majdpedig sokszoros transzformáción, xeroxozási procedúrán mennek át a negatívról nagyított papírképek. A különbözõ technikájú és minõségû képek egy-nemûekké, egyenértékûekké válnak. E mûveletsornak persze kettõs természete van. Egyfelõl a mechanikus szûrés azt a látszatot kelti, mintha a mûvész nem venne benne részt. Másfelõl viszont pont e 'technikán való áteresztés' során tud a mûvész 'belenyúlni' a régi tárgyakba. Elõször is e képek akkorák lettek, amekkora a jelentõségük a mûvész számára. Eképp nagyok kicsivé zsugorodhatnak, kicsik pedig megnõhetnek. De nemcsak a képek mérete változhatik meg, hanem a kivágásuk is: a mûvész néhol csak egy-egy számára jelentõs részletét mutatja meg egy-egy képnek.

A pauszra készült xeroxokon az eredeti képek — akárcsak az emlékek, álmok világában — transzparenssé és kissé homályosabbá egyszersmind keményebbekké is válnak, részleteik eltûnnek. A videofilm látszólag szöges ellentéte ennek: A múltról a jelenben beszélõ eleven, színes mozgó képet látunk: Beöthy Balázs szüleit (fõleg az apját), amint az egyes képekrõl (mint önálló valóságról), történetükrõl beszélnek. A múltat a jelenbe emeli ez is, csak pont fordított módon: a kép színes és mozog; ámde itt sem látunk egy eredeti családi képet sem. Valójában a videó és a xerox is ugyanannak a dolognak gyökeresen kétféle — de minõségében, elrejtõ-bemutató jellegében azonos szintû — transzformációja.

A mû installálásával ugyanaz az átalakítás történik: a videofilmet egyszerre csak egy ember, oldalról egy kis résen nézheti, fegyelmezett figyelemmel, mintha leskelõdnék; alig megközelíthetõ a sötétben, a háttérben megjelenõ kép, mintha valami messziségbõl jönne a képekrõl szóló szülõi magyarázat. A xeroxképeket viszont Beöthy — rejtett visszutalással a becsben tartottakra — úgy installálja, mint az 'igazi olajfestményeket' (vakkertere feszítve). Ugyanakkor sûrûn, szinte zsúfoltan, négy sorba szabályosan helyezi el õket, mint a megszaporodó õsképmásokat az õsgalériákban. E rendezéssel is megerõsíti a képek együvé tartozását, egységét (azt, hogy itt nem az egyes képek üzenete számít).

Egyáltalán nem afféle személyes dologról van szó, amire elõször gondolhatnánk: a mûvész életútjanak kiindulási pontjáról, hiszen Beöthy Balázs egyéni képi világának semmi közvetlen köze sincs azokhoz a képekhez, amelyek gyerekkorában körülvették. Nem ezek a különbözõ kvalitású festmények alakították látásmódját. Valami sokkal elemibb, õsibb dolog az, ami e visszatekintést kihívja.

A Beöthy-féle átváltoztatás során álomszerûvé — a lélek törvényei szerint — változnak át a képek; az ember bolyong, torzít, szelektál, mást és mást vél fontosnak, emel ki részleteket. Egyes részletek elhomályosodnak, egyszersmind új karaktert nyernek, mások egyszerûsödnek, élesednek, vagy körvonalaik eltûnnek, megint mások áttetszõvé válnak, vagy egészen elvesznek, a lélek munkája kiegészíti azokat.

Beöthy Balázs távolságot tart e képekkel, mégis nyilvánvalóvá válik egyéni világlátása azáltal ahogyan válogat, transzformál, rendez. A képi szüzsék és minõségek azzal az egész valósággal együtt hathattak, amit megidéztek és amiben azok létezhettek. Természetesen a mû magában hordja azt a valóságot, amit megidéz, s a megváltozással együtt - a jelen törvényei értelmében - a megidézett világ is megváltozik.

A videofilmben sem a közölt információk — hogy melyik képet ki festette, milyen a kvalitása és a kompozíciója, hogyan került a családba — a legfontosabbak, hanem maga az a tény, hogy Beöthy Balázs szülei elmondanak valamit, ahogyan Beöthy Balázs apja mesél, amilyen légkör alakul ki beszéde nyomán. Nem az adatok érdekesek (hisz például olyan képek is szerepelnek a beszámolóban, amiknek mása nem is került kiállításra).

A múltba nézés konkrét tárgyai csak ürügyül szolgálnak Beöthy munkájához; ami mindannyiunkban valami közöset hoz felszínre: magunkban hordjuk emlékeinket tudattalanul is, a letagadottakat elfelejtetteket is. Amik ellen ágáltunk, amiknek ellenszegültünk azok is belénképültek, dolgoznak bennünk. Múltunkat hiába tagadjuk, minden tiltakozásunk ellenére e homályos alvilág mûködtet bennünket.

A jelenben munkálkodó múltról, a (vállalt vagy akár tagadott) 'hozomány' és megújítás kapcsolatáról lehet itt szó, arról, ahogy a múlt áttûnik a jelenen. Az egyes múltbeli események, dolgok csak annyiban számítanak, amennyiben a jelen részeseivé tudnak válni. Csak ez érdekes belõlük.

Tatai Erzsébet

<<